A blog egy leendő társszerzőjével elmentünk a Műcsarnokba egy teaszertartásra.
A belépéskor egy nagy asztalnyi raku kerámia és kalligráfia fogadott, majd a belépős kassza a múzeumba, a terem bejáratánál pedig a teajegy árus. Olyan másfél-két óra múlva furcsa, vegyes érzéssekkel jöttem el. Majd 3000 Ft-ba került fejenként a belépő és a tea együtt, és mindezért egy terembe jutottunk ahol zazen (hangzavarban? 20 percben? turnusokban?) és teaszertartás (széken? tömegesen? hangzavarban?) volt. Én értem, hogy adomány, de ha már adományozok és nem csak interneten csekkfüzetben, hanem rendezvényen… akkor az a rendezvény lehetne… bővebb?
Így utólag, azt hiszem nekem ezért kellett elmennem,
一期一会
Ichigo-ichie
és örülök hogy ezzel a kalligráfiával találkoztam körítve a matchával és a virággal.
Nekem mind a zazen, mind a tea egy lassabb, csendesebb, nem tömeg dolog. A szertartás is így inkább érdekesség, és mutogatás volt mint szertartás. Mondom ezt kívülről. De én így éltem meg, így csak ezt tudom tovább adni. Azt hiszem ezt az Urasenkés közönségnek teáztatós koncepciót még nem tudtam elfogadni.
Ha nem lett volna ez a kalligráfia, akkor most negatívat írnék, félig materialistán, hogy mit nem adott 3000 Ft-ért a rendezvény.
Így viszont nagyon köszönöm az élményt, de mindemellett remélem, hogy a jövőben tudnak a szervezők fejleszteni. Mesélni, magyarázni, beavatni. Megérkeztetni, lelassítani. Megmutatni.
Az első lépés talán az egyik legnehezebb.